A monokultúráról szakmai szempontok alapján

     E cikkben a helyes gazdálkodási gyakorlat feltételrendszerével, ezen belül is a szántóföldi növénytermesztés területén megfogalmazott monokultúrás termesztés tilalmával kívánok foglalkozni. Az előző cikkemben írtam a jogszabály-értelmezési kérdésekről, így ezeket itt már nem elemzem. E sorokat annak szentelem, hogy alátámasszam, miért is nem tekintem monokultúrának egyes növényeknél a két évben történő termesztést. Előrebocsátom, hogy a saját véleményem fogalmazom meg, melyben a gazdálkodók véleménye csak megerősített. A szubjektum e téren elkerülhetetlen. Tény az, hogy a kukoricával szemben elfogult vagyok, lévén a Bácskában tevékenykedem.  E növény termesztésének komparatív előnye van más termesztő tájakhoz képest, illetve egyéb növények termesztéséhez képest. Természetesen nem feledkezem meg arról, hogy az országos vetésterület évente 1,1-1,2 millió hektár és bizony vannak hasonlóan jó, vagy jobb természeti adottságokkal bíró tájak. E szavak általánosságban szólnak azért, hogy azt a növényt kell termeszteni adott tájon, amely oda illik, jövedelmet hozhat. E szavakkal szólok a jó búzatermesztő területeken gazdálkodókért, a gyenge adottságú területek rozstermesztőiért is.

     A környezetünkre való nagyobb figyelem, az élőlények sokféleségének megőrzése, a környezeti terhelések csökkentésének igénye, a talaj védelme, a felszíni- és felszín alatti vizek védelme, ezeken keresztül az egészségesebb környezet és az egészséges élelmiszer-termelés és ivóvíz biztosítása fontos társadalmi érdek. Az előzőekben megfogalmazottak érdekében mindazon tényezőt mérlegelni kell, melyek hatással lehetnek a környezetünkre. Ezért komplexen kell értékelni az egyes beavatkozásokat, természetesen építve az eddigi tapasztalatokra. A mezőgazdasági termelés okozta környezeti terhelést is indokolt helyén kezelni. A monokultúrás termesztés tilalma alapvetően szakmai alapokon kell, hogy nyugodjon. A valódi monokultúra ( 4-5 évig, akár évtizedig egy növényfaj termesztése) által indukált környezeti károkat sokat vizsgálták. A nagy területen folytatott monokultúrás kukoricatermesztés okozta környezetterhelés el nem vitatható: felszaporodnak nehezen írtható gyomok, kialakulhat rezisztencia, felszaporodhatnak kórokozók (fuzarium) és kártevők (kukoricabogár),  ezek megfékezésére több növényvédő szert kell felhasználni; a nagyobb terméspotenciálhoz illesztett, és az évről-évre csökkenő hatékonyság által indukált tápanyag-pótlás szennyezheti a talajvizet és a felszíni vizeket (foszfát, nitrát, de mellette a herbicidek bomlástermékei is megjelenhetnek);  a növény ugyanazon talajrétegből veszi fel a vizet és tápanyagot; a vízerózió által veszélyeztetett területeken kapásként fokozza a talajpusztulást (a talajjal együtt a tápanyag és peszticid is mozog). E folyamatokra markáns időszak (intenzív nagyüzemi gazdálkodás) is megjelölhető, amikor olyan gyomirtót alkalmaztak, mely után a következő évben csak kukorica volt vethető, a tápanyagból feltöltöttek több évre, stb.

A tapasztalatok mellett  ugyanakkor észlelni kell a változásokat is. A kukoricabogár hazánkban való megjelenésével és jelentős károkozásával a korábbi termesztési szokásokat jelentősen átrendezte. Már a második évben is észleltek jelentős gyökérkárt olyan területeken, ahol az előző évben nagy volt az imágók száma. A vetésváltás, mint biztos védekezési lehetőség felértékelődött. E tényből kiindulva az általam ismert gazdálkodók zöménél nem kerül szóba a harmadik évben történő kukoricavetés igénye. A tápanyagok (műtrágya) ára jelentősen nőtt,  az országos felhasználás rendszerváltás utáni alakulása inkább arra utal, hogy a visszapótlás e szintjén már az alapvető termésbiztonság sincs meg (2000. és 2003. aszályos éve példa erre). Természetesen az átlag eltakarja azokat, akik igen fokozott visszapótlást alkalmaznak. Erre korlátok kerültek beépítésre a HGGY-ben és nitrát-rendeletben is. Nagy tápanyagigényű növényként tartjuk számon a kukoricát, ennek ellenére gyakran a minimális tápanyagpótlást sem kapja meg. Ráadásul az a növény, amelynél 5-6 alkalommal (őszi alaptrágyázáskor, magágy készítéskor, vetéskor, szögcsíra állapotban, és vegetációban akár 2x kultivátorral) van lehetőség a tápanyagot pótolni. Módunk van a szükséges tápanyagokat az igényhez illesztve, a környezetre nem terhelő módon kijuttatni.

A növényvédőszerek ára, költségszerkezetben elfoglalt aránya is jelentősen nőtt, e közvetett féken keresztül is csökkennie kell a környezet terhelésének. Külön kell kezelni az érzékeny területeket: gondolok itt a természetvédelem alatt álló területekre, vízbázisokra, nitrátérzékeny területekre, erózió veszélyeztetett területekre. Gyakorlatilag e területeken folyó mezőgazdálkodást külön előírások szabályozzák. A  gondatlan gazdára pedig nincs igazi orvosság, ő nem csupán a kukorica termesztésében gondatlan. Csak fokozott ellenőrzéssel és megfelelő szankciórendszerrel lehet a gondatlanságot a jó gazda gondossága felé vinni. A kevés ismerettel rendelkezőt meg el kell látni ismeretekkel.

     Röviden próbáltam felvázolni, hogy mi volt az a tapasztalat, amely a monokultúrás termesztés tilalmához vezetett. Mellé tettem azokat a változásokat, melyeket én észleltem-észlelek.

     A következőkben kísérletet teszek arra, hogy bemutassam, mivel járhat a vetésváltási kötelezettség görcsös betartása, betartatása a kukoricatermesztő területeken.

A kukoricatermesztő tájak jelentős részén leegyszerűsödött - azt gondolom, hogy kényszerből - a termesztett növények köre: a kukorica mellett őszi búzát és árpát, napraforgót, őszi káposztarepcét, kevés egyéb őszi gabonát (rozs, triticale), lucernát, szóját, cukorrépát és egyéb növényt (tavaszi árpa, zab, mák, burgonya,..) vetnek. A klasszikus esetben 4-5 növénynél több nem jön össze, melyet viszonylag jó színvonalon termelhet  a termelő (mert igény van rá, gazdaságilag megéri, van rá technikája és szaktudása, stb.). 

A kukorica több növénynek nem jó előveteménye, vagy a biológiájuk ütközik. Ha számba vesszük a lehetőségeket, akkor igen szűk az utána vethető növények köre. Napraforgót lehet, de ötévente egyszer kerülhet a területre. Tavaszi kalászost lehet, de kérdés, hogy gazdaságilag megéri-e. Szója követheti, ebben nincs olyan nagy komparatív előnye minden kukoricatermesztő tájnak, alapvetően a folyók környékén próbálkoznak vele. Őszi búza követheti és gyakran önmaga. Összefoglalva: nagy területen őszi búza, napraforgó és önmaga követheti. A kukoricát kizárja a HGGY előírása, a napraforgót már számba vettük, marad az őszi búza. Ha az őszi búza vált, akkor szoros az őszi munka. Ha ehhez nem ideális az időjárás, akkor jönnek azok a környezeti terhelések, amelyekkel nem igazán számoltak a monokultúra tilalmát megfogalmazók. Eleve célszerű rövidebb tenyészidejű kukoricát vetni, hogy hamarabb lekerüljön a területről. Ezzel az esetek nagy részében eleve lemond a termelő a termése egy részéről. Az ősz lehet igen csapadékos és igen száraz is. Az időjárási szélsőségek egyre gyakoribbak hazánkban. Csapadékos őszön gyakran olyan a talajállapot, amikor az  nem teszi lehetővé a jó talajmunkát, a betakarítás és szállítás is több energiát visz el.  A nedves talajon folytatott betakarítás kerékcsapásait a felszínen elmunkáljuk, a mélyebb rétegek tömörödésével nem számolunk. A nem ideális talajállapotnál végzett munkálatok a talaj szerkezetét tovább rombolják, több művelet kell és nem ideális a magágy.  Az évjárattól függően előadódik, hogy a kukorica nehezen adja le a vizet, várni kellene vele, de aratni is, mert a búzát vetni kell. Mindkét döntés anyagilag és környezetre is terhelő lehet. Nedvesen vágja a termelő a kukoricát, a szárítás költsége elviszi a nyereség egy részét. A szárításhoz abból a fosszilis energiából használ el többet, amely már eddig is terhelte a levegőt.

Az extrém száraz őszön az alapművelet hantokat, rögöket eredményez. Sok energiával a talajt szinte ledaráljuk (porosítunk), hogy a búzát bele lehessen gyötörni. A kelés és kezdeti fejlődés egyenetlen, a következő évet is hátrányosan befolyásolja.

     Amikor a környezet terhelésének csökkentéséről gondolkodunk, akkor ezeket is mérlegelni kell. Nem attól lesz környezetgazda valaki, hogy nem vethet  kétszer kukoricát, vagy búzát, hanem attól, hogy tudja, szakmailag mi mindenre kell odafigyelnie. Környezetgazda úgy lesz, ha betartja azon ésszerű előírásokat, melyek által a környezet állapota javul. Együtt él a környezetével, figyeli a talajállapotot, az időjárást, a növény igényét és a szükséges beavatkozásokat ennek tükrében teszi meg. Komplexen szemléli a folyamatokat és nem görcsöl azon, hogy bármi áron beiktassa a vetésváltást.

Készítette:

Patarcsity Tamás